1. fejezet
A múlt még mindig kísért
5 évvel ezelőtt:
Egy forró júniusi éjszakán egy clubban mulattam az estét legjobb barátnőmmel Feliciával és a barátommal Georggal. Akkor még csak 18 éves voltam, egy álmodozó 18 éves aki csak szerelemre, bulikra és vidámságra vágyott valamint, hogy felvegyék a híres párizsi divatakadémiára és újságírást tanulhasson majd egy jól menő divatmagazinnál dolgozhasson. Gondolataimból mint mindig Felicia hangja ébresztett fel.
- Hé. Ashley? Föld hívja Ashleyt itt Fel. – mondta nevetve miközben meglengette előttem a jobb kezét és megrázta a fejét ezzel jelezve, hogy hihetetlen most is máshol járok.
- Jaj. Ne haragudj csak elgondolkoztam. – mondtam bocsánatkérést mímelve miközben gyorsan körülnéztem és nem sok minden változott.
- Tudom én, hogy min. Azon az ösztöndíjon arra a párizsi egyetemre ugye? Nem értem minek neked ösztöndíj amikor a szüleidnek több pénzük van mint az egész városnak. – mondta nevetve miközben belekortyolt az italában. Én csak mosolyogtam a megjegyzésén.
- Tudod Fel nem minden a pénz. Itt az ösztöndíj azt jelenti, hogy csakis kitűnő tanulmányi eredménnyel lehet bekerülni vagyis csakis akkor vesznek fel. Remélem hogy sikerül mármint már kellett volna küldeniük valamiféle visszajelzést de még egyenlőre semmi sem jött úgyhogy aggódom de hátha szóval szoríts. – mondtam aggódva mire ismét csak egy fejrázást kaptam.
- Ashley! Te vagy a legjobb tanuló az egész Brearleyben sőt szerintem az egész városban. Most őszintén ha téged nem vesznek fel akkor mégis kit? – kérdezte szem forgatva mire csak megvontam a vállam. – Na jó elég ebből! Te Párizsban fogsz lakni én pedig maradok itt. Viszont most pedig irány a bárpult mert szomjas vagyok utána pedig buli hajnalig mert ha nem tűnt volna fel is egy buli vagy mi. – mondta miközben karon ragadott és elkezdett húzni a pult felé.
- Jó-jó megyek már. Csak kérlek ne ráncigálj mert az lesz a vége, hogy mindketten elesünk ami lássunk be kicsit cikis lesz. – mondtam nevetve mire elengedte a karomat viccesen felsóhajtott majd megszólalt.
- Jelenleg még nem is tudom, hogy mi lesz velem nélküled Ash! – mondta bennem pedig szinte rögtön eluralkodott a bűntudat. Persze még mielőtt megszólalhattam volna folytatta. – Mármint ne érts félre nem azt akarom, hogy maradj vagyis szeretném de nem ez a lényeg. Csak hiányozni fogsz, a közös vásárlások, bulik az hogy szinte mindig együtt vagyunk. Ez az egész. Azt hiszem valami már akkor megváltozott mikor leérettségiztünk de most tényleg véglegesen meg fog. Te elutazol én itt maradok és a Columbián fogok tanulni és majd alig fogjuk látni egymást. – sóhajtotta miközben megtámaszkodott a bárpultban. Én csak kedvesen elmosolyodtam és egy percre átfutott az agyamon ez a jövő kép és rájöttem, hogy ez nem lehet így.
- Felicia, ennek nem kell így lennie. Tudod jól, hogy amikor csak tudok majd hazajövök és ahogyan vége az egyetemnek ismét itthon leszek meg aztán a nyarakat is itthon fogom tölteni szóval ha azt nézzük csak akkor leszünk úgy igazán külön amikor a suli miatt amúgy sem tudnánk együtt lenni. Persze jó kivételek a hétvégék. Mi ugyanúgy barátok maradunk. – mondtam miközben megöleltem. Ő szorosan visszaölelt majd megszólalt.
- Igazad van, rémeket látok vagy túl sokat ittam. – mondta mire mindketten elnevettük magunkat mert ez történetesen igaz volt. – Tudod nekem mindig is te voltál a legjobb barátnőm és ez sohasem fog változni mert mi számíthattunk egymásra. És ha majd bármi gáz lenne Párizsban csak csörgess meg és ott vagyok.
- Köszönöm. Annyira imádlak Fel. – mondtam miközben már mindketten a sírás határán voltunk.
Felicia és én három éves korunk óta voltunk barátok és mindig mindenben számíthattunk a másikra. Mert egy dologban biztos vagyok, hogy bármi is történjen velem mi Fellel mindig egyek leszünk és mindig össze fogunk tartozni.
Napjainkban.
Egy sötétített üvegű, bőrüléses, fekete BMW hátsó ülésén ültem és az ismerős tájat bámultam. A reptérről tartottam haza felé. Haza…otthon… mennyire nem érzem magam otthon pedig most már ez marad az otthonom ha tetszik ha nem mert ezt akartam én kértem és megkaptam. De mégis annyira hidegnek és idegennek érzetem most itt magam pedig amíg itt éltem legalább ezerszer végig jártam már ezeket az utcákat de most mégis valahogy csak arra a rosszra tudtam emlékezni ami itt történt velem. Mintha minden szép emlék amit itt éltem át eltűnt volna és csak a bánat és a szenvedés maradt. És az a szörnyű emlék, hogy szinte menekülve hagytam el az otthonomat és vele együtt a szeretteimet és a barátaimat és mindezt egy valaki miatt aki a világ legnagyobb szemétládája. Bár ha jobban belegondolok ezért hagytam ott Párizst is, onnan is menekültem, szinte mindent hátra hagyva. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kocsi lassít majd teljesen megállt. Hát itt vagyunk. még nem akartam kiszállni még nem akartam szembe nézni mindennel még nem akartam újra abban a lakásban lakni amit kettőnknek terveztem. De muszáj volt. A sofőr kiszállt majd oda jött az én ajtómhoz és azt is kinyitotta, kisegített majd megszólalt.
- Megjöttünk Miss Brown. Hova vihetem a csomagjait? – kérdezte miközben már kinyitotta a csomagtartót és elkezdett kipakolni.
- A tetőtér, de majd én előre megyek mivel egyedül magát oda nem engedik fel. - akkor néztem fel először az épületre. Semmit sem változott még mindid ugyanaz az elegáns ház volt mint öt évvel ezelőtt és fogadni mertem volna, hogy a lakók is még mindig ugyan azok a gazdag és jól nevelt New yorki emberek. Erőt vettem magamon majd elindultam az ajtó felé és próbáltam figyelmen kívül hagyni a portás csodálkozó tekintetét amit bizonyára a hazatérésem idézett elő nála.
- Miss Brown! Micsoda meglepetés Önt ismét itt látni! El sem tudja képzelni mennyire hiányzott nekünk. – őszintén meglepődtem a szavain tekintve, hogy egy napot nem laktam itt sohasem. Csak megvettem a lakást, berendeztem egy dizájnerrel közösen majd elköltöztem Párizsba. Mindezek ellenére természetesen kedvesen köszöntöttem.
- Igazán kedves, én is örülök hogy ismét a Nagy Almában élhetek. Kérem mutatná a sofőrnek, hogy merre vigye a csomagjaimat! – feleltem mosolyogva miközben hallottam ahogyan megcsörren a telefonom. A portás- akit mellesleg Johnnak hívnak – odalépett a sofőrhöz és együtt kezdtek neki ismét a pakolásnak a kocsiból. Én besétáltam az ajtón az előtérben közben pedig megpróbáltam kiszedni a telefonomat a táskámból. Még épp sikerült. Meg sem néztem ki az hanem gyorsan benyomtam a fogadás gombot és beleszóltam.
- Ashley Brown tessék? – szóltam bele miközben gyorsan leültem az egyik kanapéra és körbefuttattam a szememet. Láthatólag itt sem változott semmi. Ugyanaz a hatalmas tér a pulttal, kanapékkal, fotelekkel, asztalokkal és nagy zöld növényekkel. Kényelmesen hátradőltem ültömben és keresztbe raktam a lábamat.
- Szia Ashley. Jól hallom, hogy újra itthon vagy? – Felicia. Ó te jó ég! Milyen régen nem beszéltünk és még annál is régebben nem találkoztunk vagyis pontosabban azóta, hogy elmentem egyetemre. Igazán meglepődtem, hogy felhívott mert az utóbbi időben már a telefon beszélgetéseink is elmaradoztak.
- Szia Felicia. Igen épp most érkeztem még fel sem mentem a lakásomba. – legszívesebben Felnek szólítottam volna de nem mertem. Elvégre mi már nem voltunk annyira barátnők mint régen és ő is változott. Van egy vőlegénye Daniel és családot szeretne. Ez biztos mert ezt még legutóbbi beszélgetésünkkor mondta nekem ami úgy kb. fél éve lehetett. Istenem. Mennyire boldog voltam én még fél éve nem is sejtettem, hogy az egész boldogság csak hazugság volt a szerelemmel együtt.
- Annyira örülök Ash, hogy itt vagy. Már nagyon hiányoztál és szeretnék veled találkozni, hogy egy kicsit beszélgethessünk. Remélem rá érsz? Amúgy fogsz most lakni? Mármint a szüleid házában vagy…– nem fejezte be de tudtam, hogy mire gondol. Viszont most ezzel tényleg meglepett először Ash, utána pedig találkozni akar. Bár, hogy őszinte legyek én is szívesen találkoztam volna vele és az elmúlt időben nagy szükségem lett volna egy olyan barátra mint Fel. Így a válaszom természetesen nem volt kétséges.
- Abban a lakásban amit az elutazásom előtt vettem és persze Fel, szívesen találkozok veled bármikor csak mond meg hogy mikor és hol? Vagy tudod mit igaz még szanaszét leszek szerintem és mindenütt Chanel táskák és Manolo cipők lesznek még legalább egy hétig de megtanultam főzni és mit szólnál ha átugranál ma este mondjuk persze csak ha nincs programod. – mondtam mosolyogva miközben intettem a kedves sofőrömnek – akinek még a nevét sem tudom – hogy forduljon le jobbra mert annak a folyosónak a közepén van az a lift ami felviszi az én lakásomhoz.
- Persze ráérek. És mikor? – kérdezte kedves hangon.
- Mondjuk mit szólnál az este nyolchoz addig én is elkészülök. – mondtam mosolyogva.
- Az nekem jó akkor nyolckor. És Ash tényleg örülök, hogy hazajöttél. – mondta majd lerakta a telefont. A készülék jelezte, hogy hívás vége gyorsan beledobtam a táskámba majd elindultam a lift felé. Épp akkor ért oda John is.
- Magának van még kártyája? – kérdezte miközben próbáltam a sajátomat megkeresni több-kevesebb sikerrel.
- Igen van kisasszony. Óhajtja, hogy idehozzam? – kérdezte miközben lerakta a kalapdobozomat. Csak némán bólintottam Ő pedig elindult. Igaz a kártyám nem lett meg de a telefonomat kivettem és tárcsáztam anyáék számát. Ők sem tudták, hogy itthon vagyok persze most nem is akartam nekik még elmondani, majd holnap egyenlőre csak a dadámra volt szükségem mert egyedül ezzel a sok mindennel nem boldogulok. Annyi szerencsém van, hogy apu túl elfoglalt, ahhoz hogy a telefont felvegye anyu pedig azt mondja úrinő nem veszi fel a telefont így csakis a személyzet valamely tagjával fogok elsőként beszélni. Hármat csörgött mire felvette Maria.
- Brown rezidencia kit parancsol? – szólt bele kedvesen.
- Maria Ashley vagyok de ki ne mond a nevemet! Meg akarlak kérni, hogy szólj anyának hogy valamiféle családi ügy miatt estére ki kell maradnod itt vagyok a lakásomban. De szükségem van a segítségedre. – magyaráztam miközben azt figyeltem ahogyan a bőröndjeimmel együtt szállnak be a liftbe és némán magyaráztam, hogy mindent pakoljanak le a nappaliba.
- Miss… vagyis akkor az édesanyjának ne szóljak? De hát tudja, hogy a családom San Fransiscoban él. Mégis akkor mit mondjak Miss Denisenek? Miss Denise ki fog engem rúgni. Akkor mégis mit csináljak? – kérdezte riadtan.
- Akkor majd nálam dolgozol. Na mondj anyámnak semmit, se apának se a személyzet bármely tagjának. Gyere ide és segíts nekem kérlek. – magyaráztam majd hozzátettem. – Jön Felicia és azt sem tudom hol áll a fejem.
- Na de kisasszony! Azért hagyjak itt mindent, hogy Felicia kisasszonnyal szórakozhasson? – mondta felháborodva. Én közbe benyomtam a liftnek a hívógombját.
- Beszélgetni fogunk de kérlek Maria! Anya nem fog haragudni esküszöm és holnap már amikor megtudja, hogy itthon vagyok egy szava sem lesz. Kérlek! Tudod, hogy mennyire szeretlek. – mondtam mire hallottam, hogy felsóhajtott a vonal másik végén.
- Rendben odamegyek. Hívom máris a taxit. – mondta beleegyezően.
- Köszönöm! És ne feledd anyuéknak egy szót se. – mondtam majd kinyomtam a kis készüléket és a táskámba süllyesztettem.
Eközben kinyílt az ajtó és megjelent az új sofőröm és John. Mivel már minden be volt hordva az épületbe így már csak két bőrönd volt amik ott voltak mellettem ezeket beraktak majd én is beszálltam. Megnyomtam a tetőtér gombot és meg sem álltunk odáig. Mikor megérkeztünk még behúzták a két bőröndöt én pedig szétnéztem. Minden olyan volt mint mikor itt hagytam bár láthatólag nem volt kosz sőt kifejezetten tisztaság volt ahhoz képest, hogy elméletiekben ide már öt éve nem lépett be senki.
- John járt ide valaki takarítani? – kérdeztem miután alaposan szétnéztem.
- Nos, hát tudja az a helyzet hogy feljárt ide egy Maria nevű hölgy. Nekem eleinte azt mondta, hogy Ön küldte de aztán kiderült hogy azért takarított itt mert azt mondta, hogy nem akarja, hogy ha Ön hazajön akkor kosz legyen. – mondta nekem pedig enyhén leesett az állam. Vagyis ez azt jelenti, hogy Maria végig arra várt, hogy itthon legyek és számított rá, hogy egyszer hazajövök.
- Köszönöm, hogy elmondta. Azt hiszem ennyi. Köszönök mindent. John majd nemsokára jön Maria nyolc körül pedig egy barátom Felicia talán még emlékszik rá. – mondtam miközben leraktam a táskámat az egyik fényesre tisztított asztalra. John csak bólintott én pedig az ismeretlen nevű sofőröm elé léptem. – Ashley Elizabeth Brown vagyok. – nyújtottam oda a kezemet.
- James Smith örvendek a szerencsének Miss. – fogta meg a kezemet finoman. Én csak mosolyogva bólintottam egyet.
- Magát a Vogue küldte, eddig is ott dolgozott? – Itt csak egy halk igennel válaszolt mire folytattam. – És kinek?
- Ha nem tévedek az Ön jövendőbeli főnökének Mrs. Kastnernek. – magyarázta miközben a kezében a sapkáját szorongatta. Így hogy jobban megnézem olyan beállítottságú embernek tűnik mint az én volt sofőröm Párizsban Jean. Tisztelet tudó, nem kérdezősködik és tisztában van vele, hogy én ki vagyok. Valószínűleg így kinézet alapján az ötvenes évei elején járhatott az arca ápolt volt és ami feltűnt rögtön ahogyan az arcára néztem az, az volt, hogy nagyon kicsik voltak a szemei.
- Igen Ő lesz a főnököm. Mikorra jár be Mrs. Kastner és a többi alkalmazott? – kérdeztem mire egy kis ideig gondolkodott majd megszólalt.
- Az asszonyom általában kilenc órára a legtöbb alkalmazott általában nyolcra vagy attól korábban. – magyarázta mire bólintottam.
- Kérem legyen itt fél nyolcra mert még szeretnék magával beszélni is.
- Ahogyan parancsolja Miss Brown ha nincs már rám ma szüksége akkor engedelmével távoznék. – mondta mire bólintottam és együtt elindultak a lift felé. Megvártam míg becsukódott az ajtó majd hátat fordítottam és szétnéztem.
A bútorok ugyan úgy álltak mint akkor a padlón ugyanazok a szőnyegek voltak. A hatalmas nappaliban még mindig itt volt a két bézs színű kanapé, középen a fényezett fa dohányzóasztallal. Rajta azzal a gyönyörű kristály vázával, amit azért vettem, hogy mindig legyenek friss virágok az asztalon. A padló krém és barna színű járólappal volt kirakva. Lényegében véve itt minden világos, fényes és tágas volt. És természetesen a pasztell színek uralkodtak. Tovább sétáltam a folyosón egyenesen a hálómba. Itt is minden olyan volt mikor itt hagytam. Halványrózsaszín fel krémszínű magas ággyal és bútorokkal. Hatalmas ablakkal ami előtt földig érő sötétítő. Az ággyal szemben volt egy ajtó ami a fürdőmbe nyílt. Ide is benyitottam de itt is minden olyan volt mikor itt hagytam. Barna búrotok, fehér fal, hatalmas tükör. A harmadik ajtó az a gardróbba vezetett. Igen talán ez az egyetlen valódi oka annak, hogy örülök hogy visszajöttem. Mert ekkora és ilyen gyönyörű gardróbom Párizsban sajnos nem volt. A fal fehér volt ahogyan a szekrények is amiken illetve amiken a ruháimat tároltam. A padlón hófehér parketta volt középen egy kis szekrénnyel mellette pedig egy ülőalkalmatossággal. Valóban hatalmas volt hiszen két részre volt osztva: a ruhámnak volt egy zárt szekrény ami telis tele volt tükörrel a cipőimnek nyitott poncon volt a helyük míg a táskáim fent kaptak helyet. A legszebb része az egész lakásnak. Leginkább ezt sajnáltam amikor elköltöztem, hogy ide sohasem pakolhattam be igazán, ám most itt lesz rá az alkalmam. Végig húztam a kezemet az egyik polcon és nyoma sem volt egy szem pornak sem. Ezek szerint Maria valóban gondját viselte itt mindennek. Visszamentem a szobámba majd megálltam középen, hogy itt is alaposan körülnézhessek. Az első dolog ami feltűnt, az az volt, hogy hiányzott a fotó az éjjeliszekrényen lévő keretből. Emlékeztem rá, hogy melyik kép volt benne az amin az exem és én voltunk, a kép még hálaadáskor készült. Maria bizonyára ezt is eltávolította, hogy ha hazajövök ne kelljen látnom a kellemetlen emlékeket. Az biztos ezek után első dolgom lesz ha megérkezik, hogy megköszönöm neki mindezt. Odasétáltam, majd felvettem a keretet és az asztalra tettem. Majd teszek bele egy másik képet. Hihetetlen ez az egész, úgy állt minden ahogyan hagytam de mégis mindenhol patyolat tisztaság volt. Még az ágyneműmnek is friss virág illata volt. Épp azon simítottam végig mikor meghallottam csörögni a telefonomat. Kimentem a nappaliba majd kikaptam a telefonomat a táskámból és felvettem.
- Mond Jacqueline! – köszöntem bele a telefonba miközben kényelmesen elhelyezkedtem a kanapémon.
- Végre! Nem tudtalak elérni, hol voltál? – kérdezte gyorsan.
- Tudod repültem. Képzeld nem öt perc az út New Yorkba. – magyaráztam neki mosolyogva. És hallottam ahogyan csenget a lift majd kinyílik az ajtaja és kilép rajta Maria. Egyből elmosolyodtam és folytattam. – Bocs de most le kell tennem, dolgom van majd visszahívlak valamikor. – mondtam és már nyomtam is volna ki ha bele nem sikít a telefonba.
- Nem! Várj! Már beszéltem a Vogue vezetőségével és bár nem örültek ennek az egésznek… - kezdet el de én szinte azonnal közbe vágtam miközben intettem Marianak, hogy üljön le.
- A lényeget tudniillik nem érek rá.
- Oké, oké. Szóval megvan az áthelyezésed. – mondta én pedig szélesen elmosolyodtam. – A főnöködet ismered mert már találkoztatok divatheteken. Azt hiszen ennyi a lényeg minden mást elküldök neked e-mailben. – magyarázta.
- Köszi. Most lerakom majd beszélünk szia. – mondtam és kinyomtam a telefont majd felpattantam és Mariahoz léptem és megöleltem. – Olyan jó, hogy látlak Maria! – mondtam mosolyogva.
- Én is örülök, hogy itt van ismét Miss Ashley hiányzott nekünk! – mondta miközben visszaölelt. Elengedtem és egy lépéssel hátrébb léptem. Semmit sem változott. Ugyanaz a kissé molett barna hajú nő volt aki mindig mosolygott és a haját kontyban hordta. – Milyen csinos Miss Ashley! – mondta mire csak kedvesen elmosolyodtam.
- Köszönöm. Ahogyan azt is, hogy mindig mindent rendben tartottál igazén köszönöm. – mondtam mosolyogva miközben visszaültem a kanapéra, Maria is hasonlóan tett.
- Igazán nincs mit, és meddig marad itt? – kérdezte miközben a bőröndök felé pillantott. Szélesen elmosolyodtam majd megszólaltam.
- Hazaköltözöm. – mondtam egyszerűen miközben a telefonom után nyúltam ami elkezdett pityegni. Megkaptam az e-mailt.
- Ez igaz? Akkor újra itthon fog lakni? Istenem Miss Ashley el sem tudja képzelni mennyire boldog vagyok! És a szülei is odáig lesznek a hírtől. De mégis miért nem mondhattam el az édesanyjának? – kérdezte csodálkozva.
- Lényegében azért mert akkor idejöttek volna és én arra még nem készültem fel. Majd holnap a ma estét Feliciával töltöm. – magyaráztam miközben felálltam és a bőröndökhöz mentem.
- Akkor ez azt jelenti, hogy minden olyan lesz mint mielőtt elköltözött? – kérdezte csillogó szemekkel mire csak bólintottam.
- Igen de most viszont segítségre van szükségem. Fel nyolcra jön még nincs vacsora és mindenütt bőröndök vannak valamint holnap dolgoznom is kell. – magyaráztam miközben megfogtam az egyik bőröndömet és elindultam vele.
- Bízzon rám minden Miss Ashley maga csak foglalkozzon azzal, hogy gyönyörű és kipihent legyen. – mondta és elindult mögöttem egy nagyobb bőrönddel.
- Ha azt hiszed hogy hagyom, hogy mindent egyedül csinálj tévedsz. Rendelj kérlek valami vacsorát igaz azt mondtam Felnek, hogy én főzök de most nincs lelkierőm és időm sem. A ruhákkal majd elboldogulok valahogyan. És hozz valamiféle virágot a vázákba így olyan csupasz mindent. – mondtam miközben leállítottam a gardróbban a bőröndöt.
- Máris intézkedem. – mondta miközben visszaindultunk a nappaliba ahol is megcsörrent a telefon. – Felveszem. – felelte a ki nem mondott kérésemre és a telefonért nyúlt. – Miss Ashley Brown lakása miben segíthetek? – kérdezte a telefonba. Nem maradtam ott hogy a beszélgetést hallgassam hanem inkább még behúztam a maradék bőröndöt a gardróbba mikor végeztem mindennel elszörnyülködtem, hogy mennyi mindent kell kicsomagolnom. Pontosan öt darab bőrönd volt amiben a ruháim voltak, három utazóládában voltak a cipőim négyben a táskáim, két kalapdobozban pedig kiegészítőim. És még legalább ennyi maradt Párizsban. Vettek egy mély levegőt majd visszamentem a nappaliba ahol Maria már befejezte a beszélgetést.
- Ki volt az? – kérdeztem érdeklődve miközben megigazítottam a párnát a kanapén.
- Mrs. Scott és afelől érdeklődött, hogy ki lakik itt mert látta, hogy nyitva van a lift és fényt látott a lakásban. – magyarázta nekem pedig megállt a kezem.
- Most komolyan képes volt ezért lemenni, hogy ezt megnézze? Mert rendben a liftet észrevehette de nem hiszem, hogy amikor bejön az épületbe az legyen az első hogy felfelé néz. – mondtam miközben megráztam a fejemet. – És te mit mondtál neki? – kérdeztem érdeklődve.
- Hát azt, hogy itt vagyok mert takarítok. Nem mondtam el neki. Mert maga is tudja, hogy milyen pletykásak az emberek az Upper East Side-on. – magyarázta.
- Igen. Mindegy valószínűleg holnapra a szüleim is megfogják tudni szóval lehet, hogy beugrom majd egy gyors reggelire nehogy megsértődjenek. – magyaráztam neki. – Kérlek gondoskodj a vacsoráról és a terítésről én addig megyek és megpróbálok valamennyire kicsomagolni. – mondtam majd elindultam a szobámba.
Rengeteg dolog volt amit ki kellett csomagolnom. Cipők, táskák, ékszerek, ruhák és stb. Úgy döntöttem, hogy a ruhákkal kezdek talán az egyszerűbb lesz. Hát tévedtem. Mivel három órával később annyi változott, hogy körül belül húsz ruhám fel volt akasztva az összes bőröndöm nyitva volt és mindenütt cipők voltak. Így ezen állapotok között állított be hozzám Maria.
- Miss Ashley felszóltak a portáról, hogy Miss Feliciát most engedték be a liftbe… - mondta miközben bejött és rám pillantott. Épp a földön ültem körülöttem egy vagon kinyitott Louis Vuitton bőrönd és legalább húsz pár Louboutin magassarkú. – Na de Miss Ashley mégis mi történt itt? – kérdezte felháborodva miközben a két kezét az arcához kapta és hatalmasra kerekedtek a szemei. Meg mertem volna esküdni, hogy még a szívverései is kihagyott egy pillanatig.
- Ne aggódj! – mondtam miközben feltápászkodtam a földről és elmosolyodtam. – Ezt majd én holnap elintézem ne is foglalkozz vele. – megfogtam a karját és próbáltam finoman kihúzni a helységből eközben persze megpróbálkoztam bezárni az ajtót ezzel palástolva el a problémát.
- Na de Miss Ashley! Mindjárt itt van Miss Felicia és mit fog szólni ehhez az égtelen kuplerájhoz? – kérdezte még mindig szörnyülködve, csípőre tett kézzel. Ebben a pillanatban teljesen olyan volt mint mikor kislány voltam és valami olyat tettem ami miatt az anyám majd jogosan lesz mérges rám. Erre az emlékre csak kedvesen elmosolyodtam. Hát hiába Maria semmit sem változott.
- Nem fog idejönni és tudja, hogy most költöztem vissza. Most kimegyek a tálalás miatt ne aggódj majd én elintézem. És köszönök mindent de tényleg. – mondtam nevetve miközben kisiettem a szobámból. Épp, hogy kiértem a nappaliba már pityegett is a lift ezzel jelezve, hogy a barátnőm megérkezett. Az ajtó elé léptem mikor az kinyílt és kilépett rajta Fel.
- Ashley! – sikkantotta mikor meglátott és egyből a nyakamba vetette magát én pedig szorosan megöleltem.
- Felicia! Te semmit sem változtál. – tettem még hozzá amikor megérzetem, hogy még mindig ugyan azt a parfümöt használja amit először én vettem neki. Szorosan öleltük egymást a liftnek az ajtajában. Ez a pillanat a miénk volt. Két egymást szerető barátnőé akiket rengetek dolog választott szét öt évvel ezelőtt. Hirtelen könnyek szöktek a szememben ha arra gondoltam, hogy milyen régen nem láttam és hogy mostanáig nem is sejtettem, hogy ennyire hiányzik a legjobb barátnőm. Vagy igazándiból mondhatnám testvérnek is. mert mi olyanok voltunk mint a testvérek.
- Azért azt ne mond! – mondta nevetve miközben elengedtük egymást és egy lépéssel hátrébb lépett. Most volt alkalmam úgy igazán megnézni. És az első dolog ami feltűnt azok a könnyek voltak a szemeiben. Ő is észrevehette az enyéimet mert csak elnevette magát. – Még mindig olyanok vagyunk mint a gyerekek! – mondta nevetve amire csak bólintottam.
- Gyere üljünk le mert rengeteg dolgot kell megbeszélnünk azt hiszem. – erre csak bólintott majd elindult a nappaliba és helyet foglalt az egyik kanapén.
- El is felejtettem már, hogy milyen csinos a lakásod.
- Köszi. Én viszont emlékszem arra, hogy te szőke voltál most pedig barna vagy. Mégis miért? – kérdeztem csodálkozva miközben leereszkedtem mellé a kanapéra.
- Talán nem tetszik? A hidrogén szőkét mindig is utáltad tudom. – mondta miközben elvigyorodott. – Őszintén szólva csak úgy jött. Elmentem a fodrászomhoz és azt mondtam „ Tudod mit? Változtatni akarok, barna leszek!” és ez lett belőle. De nem bánom ezerszer jobb mint az a szőke.
- Az biztos. – mondtam nevetve. Tényleg jól állt neki a barna. Feliciának hosszúkás arca volt és hatalmas zöld szemei amihez a barna haj kifejezetten jól állt. A haja hosszú volt és féloldalasan volt jelenleg elválasztva és az alja szépen göndörödött. Még az hozzá tartozik hogy Fel mindig is nagyon vékony volt és magas vagyis tökéletes volt az alakja. Ez most is megmaradt.
- Akkor bejött a pasiknak. Viszont Ashley te még mindig olyan szép vagy mint voltál. – mondta kedvesen mire én csak felnevettem. – Mesélj miért jöttél haza? – kérdezte érdeklődve majd hozzátette. – Mikor utoljára beszéltünk még azzal a francia pasival jártál és az esküvőt terveztétek, hol rejtegeted? – kérdezte egy cinkos kis mosoly kíséretében. Nyeltem egy nagyot mivel ez a téma eléggé érzékenyen érintett. Ha most nem a gyerekkori legjobb barátnőm ül itt velem szemben akkor bizonyára elkezdtem volna magyarázkodni de ez teljesen más volt.
- A lényeg hogy szétmentünk és ezért is jöttem haza. Mostantól megint itt fogok élni, holnap kezdek az itteni Vogue-ban. – mondtam mosolyogva miközben a kezemet tördeltem.
- Ne légy zavarban! – mondta miközben lefogta a kezemet. Ez afféle régi rossz szokás volt a részemről mindig akkor csináltam ha zavarban voltam. Fel természetesen rögtön észrevette elvégre úgy ismert mint a tenyerét. – Tudod sajnálom, hogy szétmentetek de annak örülök, hogy ismét itt vagy mert nagyon hiányzott a legjobb barátnőm.
- Te is nekem Fel, hidd el! Annyira rossz volt, hogy nem voltál most ott és nem tudtam senkinek elmondani. Tudod senki sem volt Párizsban aki annyira közel állt volna hozzám mint te. – mondtam mosolyogva.
- Most viszont itt vagyok szóval ha ki akarod nekem önteni a szívedet csak rajta egész éjjel ráérek.
- És Daniel nem kell hazasietned hozzá? – kérdeztem meglepetten mivel sejtettem, hogy együtt él a vőlegényével.
- Nem, mivel Dannek van egy halaszthatatlan munkája amivel valószínűleg egész éjjel fel lesz szóval nem gáz ha nem megyek haza. Amúgy is mondtam neki, hogy hazajöttél és azt mondta hogy szeretne megismerni tehát meg vagy hívva hozzánk holnap estére vacsorára.
- Köszönöm a meghívást és elmegyek én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon ki lehet az a férfi aki mellett képes voltál megváltozni. – mondtam neki egy kis nevetés kíséretében amire Ő csak finoman meglökött.
- Te tényleg semmit nem változtál! – mondta kacagva. – Amúgy tudd meg, hogy igenis más vagyok. Például befestettem a hajamat és ilyenek. – mondta miközben dobott egyet a haján és közben a háta mögött besétált Maria a nappaliba és megszólalt.
- Elnézést kisasszonyok de azt szeretném tudni, hogy tálalhatom-e a vacsorát? – kérdezte miközben rám nézett én pedig Felre.
- Éhes vagy? – kérdeztem mire csak egy fejrázást kaptam válaszol. – Akkor ha már maradhatsz mi lenne ha bemennénk a szobámba mint régen otthon? És majd rendelünk pizzát. – mondtam.
- Oké. Én benne vagyok csak majd szólok Dannek hogy nem megyek haza ne várjon hiába. – mondta miközben felállt.
- Na de Miss Ashley azzal a finom étellel mi lesz odakint ha Önök pizzát akarnak enni. – a pizza szónál egyértelműen fintorgott egyet. Számára ez mindig is tabu dolog volt és szerinte és az anyám szerint az előkelő emberek nem esznek pizzát. Hát igen ebben különbözött a véleményünk. – És mégis mit fognak szólni ehhez a szomszédok ha meglátnak itt egy pizzafutárt? – kérdezte elszörnyülködve.
- Nyugalom. Senki sem fogja észrevenni mellesleg ez az én lakásom és azt csinálok amit én akarok. – mondtam majd elindultam be a szobámba Fellel a nyomomban.
- Miért érzem azt, hogy vannak dolgok amik sohasem változnak. – sóhajtotta nevetve miközben levágódott az ágyamra és lelökte a cipőit a lábáról. Én is leültem mellé és levettem a cipőmet majd törökülésbe ültem.
- Mesélj mi mindenről maradtam le amíg nem voltam itt! – mondtam nevetve mire csak megrázta a fejét.
- Nem az a lényeg, hogy te miről maradtál le amíg nem voltál itthon, hanem hogy én miből maradtam ki. Miért tűntél el csak úgy? Mi történt veled Párizsban ami miatt hazajöttél? – tettel fel a legrosszabb kérdéseket. Az én arcom is egyből elkomorult. Ezt bizonyára észrevehette hiszen azonnal reagált is rá. – Figyelj én mindig a legjobb barátnőd leszek és bármi is történjék számíthatsz rám. Mert ez a legjobb barátok dolga. – mondta miközben felült és a szemembe nézett. Nekem már mardosták a szememet a könnyek mert itt biztosít arról, hogy mindig számíthatok rá én erre öt évvel ezelőtt leléptem és nem is foglalkoztam vele. Csakis saját magam számított senki már. Hiába Felnek mindig is hatalmas szíve volt. – Ne sírj! Tény hogy hatalmas szükségem lett volna rád de megértemen, hogy el kellett menned és nem is haragszom rád csak annyit kérek, hogy oszd meg velem hátha tudok neked segíteni. – mondta mosolyogva. Én hirtelen felindulásból átöleltem és zokogva mondtam el a mondandómat.
- Köszönöm. – mondtam sírva miközben szorosan öleltem magamhoz. Fel csak a hátamat simogatta és néha annyit mondott, hogy semmi baj.
Az egész éjszaka így telt el. Nem is igazán szóltunk egymáshoz egy szót sem én csak sírtam míg Fel csak vígasztalt és azt mondta, hogy nincs semmi baj és minden rendben lesz. Azt hiszem akkor éreztem először hogy itthon vagyok. Nem is tudtam igazán, hogy hiányzik igazándiból az életemből addig amíg ismét vissza nem kaptam. És ez a dolog a legjobb barátnőm volt.
